Titkok világa

http://titkokbirodalma.blogspot.hu/

Ki járt először a Holdon?

Amióta az emberiség a hidegháború következményeként kilépett az űrbe, folyik a találgatás az elsőséget illetően, s nincs másként ez a holdutazásokkal kapcsolatban sem. Bár nem kétséges, hogy Gagarin volt az első hivatalosan is elismert kozmonauta, sokan megkérdőjelezik 1961. április 12-i űrrepülését, miként azt is, hogy 1969. július 20-án az amerikai űrhajós, Neil Armstrong lépett volna elsőként a Hold felszínére.

Az Apollo-11 holdexpedíció útjáról számos fotó és filmfelvétel készült, de nem egy esetben bebizonyosodott, hogy e képek egy részét utólag manipulálták, retusálták, miként az Gagarin történelmi repülése kapcsán is elmondható. Ez utóbbiról ráadásul csak rendkívül kevés fénykép látott napvilágot, és a nagy titkolózás közepette a Vosztok-1 útjáról még a sajtóban is ellentmondásos hírek jelentek meg. A cenzúra, a titoktartás és a tények elhallgatása mind a két félre évtizedeken át jellemző volt, és csak nemrégiben hallhattunk arról, hogy valóban UFO-k kísérték az Apollo-11 útját, vagy hogy a híres szovjet repülőgép-tervező fia, Vlagyimir Iljusin 4 nappal megelőzte Gagarint az űrben, és még csak nem is ő volt az első.A Szovjetunió állítólag már 1961 előtt legalább három alkalommal kísérelt meg embert juttatni a világűrbe, de ezek a ballisztikus pályán végrehajtott kísérletek sorra kudarcot vallottak. 1957 novemberében Alekszej Ledovszkij, 3 hónappal később Szerenti Siborin, míg 1959 januárjában egy Andrej Mitkov nevű kozmonauta veszítette életét az űr meghódításáért zajló küzdelemben, amelynek győztese így végül Jurij Gagarin lett, akiről talán még az is bebizonyosodik valamikor, hogy soha sem járt az űrben. Vagy - amit sokan nem tartanak kizártnak - hogy a rakétatechnológiát kifejlesztő náci Németország jóval megelőzve a hajdani szövetségeseket, és elsőként juttatott embert az űrbe.

A hidegháborús űrverseny azonban nem ért véget, hanem még a korábbinál is nagyobb erővel a Hold meghódítására irányult. A szovjetek ezt a versenyt is megnyerték. Amikor a Luna 9 1966. február 6-án landolt égi kísérőnk felszínén, már gőzerővel zajlottak az emberes holdra szállást lehetővé tevő 95 tonnás 100 méteres hordozórakéta az Nl-L3-as kísérletei is. Ám ezen a téren a szovjetek kudarcot vallottak ugyanis 1969. július 20-án 20 óra 17 perckor az amerikai Apollo-11 leszállt a Holdon. Ma már azt is tudjuk, hogy más választása nem igazán volt, hiszen 20 másodperccel később vagy így, vagy úgy de mindenképp a Hold porában kötött volna ki. Ugyanis csak ennyi repülésre elegendő üzemanyag maradt a Holdra szálló egység üzemanyagtartályaiban. Nem sokkal később, július 21-én hajnali 2 óra 56 perckor Neil Armstrong első emberként megtette „kis lépését” a Hold felszínén, majd hamarosan társa, Buzz Aldrin is követte. Mindezt a Hold körüli egységből Michael Cillins is figyelemmel kísérhette, de vélhetően az ő figyelmét még valami más is lekötötte.

A holdra szállás után negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Buzz Aldrin a nyilvánosság előtt beismerje, valóban láttak UFO-kat az Apollo-11 fedélzetéről. Mindezt több felvétel is alátámasztja, de akadnak, akik úgy vélik, hogy azok a bizonyos UFO-k valójában az oroszok voltak, akik megelőzték az amerikaiakat.


A szovjetek valóban számos űreszközt juttattak a Holdra, amelyek közül talán a legjelentősebbek az 1966 márciusa és 1976 augusztusa között indított Luna szondák (Luna 10 - Luna 24), valamint a kérdéses időpontban a Luna 1969 B, C, típusjelű szondái, amelyeket egy Proton rakétával indítottak útnak, hogy a Holdon automatikusan leszálljanak és kőzetmintákkal vissza is térjenek. Amolyan tartalékprogramok voltak ezek arra az esetre, ha nem sikerülne megelőzni az amerikaiakat, vagy azok próbálkozása kudarcba, netán tragédiába fulladna. Ez esetben a szovjetek szétharsoghatták volna, hogy ők sosem akartak embereket küldeni a Holdra, hiszen a technológia lehetővé teszi, hogy ezeknek a szondáknak a segítségévek hozzanak vissza holdkőzeteket a Földre. Titokban azonban már zajlottak az emberes holdra szállás előkészületei, amelynek első főpróbája 1968. április 10-én a Luna- 14-es volt, amelyről igen keveset tudunk. Ekkor hangolták össze a holdra szálló egység kommunikációs és vezérlő rendszereinek N1-L3 rendszerekkel való együttműködését és irányíthatóságát. Miután minden készen állt, nem várt baleset történt egy Nl-es rakétával. 1969. február 21-én a rakéta 12 200 méteres magasságban felrobbant. Egyes feltételezések szerint ez a hordozórakéta már az emberes holdraszállást lehetővé tévő szovjet fejlesztésű holdkomppal volt felszerelve, sőt a merészebb állítások szerint már egy kiképzett személyzet is tartózkodott az űrhajón, amelynek célja azonos volt az ugyanekkor zajló Apollo 7-10 űrrepülésekkel, vagyis a Holdra szállás emberes főpróbáival.-
A baleset azonban nem vetette vissza a szovjet rakétatudósokat. 1969 júniusában és júliusában egymás után indították a holdszondáikat. Június 14-én a Luna 1969B-t, két nappal később a Luna 1969C-t, majd 1969 júliusára kilövésre készen állt két hatalmas Nl-es rakéta, hogy megelőzzék az amerikaiakat. Július 3-án a párt és a hadsereg magas rangú tisztjei ültek a dísztribünre, hogy közvetlen közelről legyenek tanúi a történelmi eseménynek. De a rakéta egy meghibásodott üzemanyag-szivattyú miatt minden idők legnagyobb rakétarobbanásában megsemmisült, s vele együtt a dísztribünön helyet foglalók többsége is. A tragédia azonban titokban maradt, így a szovjeteknek még lehetőségük volt egy utolsó dobásra.

1969. július 13-án útnak indították a korábban már jól bevált Proton rakéta segítségével a Luna-15-öt,amelyről szintén csak nagyon kevés információ áll a rendelkezésre, de ezek alapján számos elemző nem zárja ki, hogy a Luna-15 valójában egy három űrhajós szállítására alkalmas holdkomp volt.

Tény, hogy a Luna-15 húsz órával az Apollo-11 indítását követően már Hold körüli pályára állt. Ezzel megelőzte az amerikaiakat, de a fedélzeti rendszerek váratlan meghibásodása miatt a leereszkedést két napig nem tudta megkezdeni. Ezért pályamódosítást kellett végrehajtani, ami azonban csak rontott a helyzeten mert a Luna-15 elnyújtott ellipszis alakú pályára került, miközben az Apollo-11 már ott loholt mögötte.
A Luna-15 manővereit az amerikaiak is izgatottan vették tudomásul, de az oroszok megnyugtatták, őket, hogy a pályamódosítás nem érinti az Apollo útvonalát. Egy tavaly nyilvánosságra került rádióadás jól tükrözte azt az aggodalmat, ami az amerikaiakat ekkor jellemezte.

Az interneten közzétett felvételen Sir Bemard Lövell, a Jodrell Bank egyik alapítója hallható, amint munkatársaival együtt feszült figyelemmel kíséri az eseményeket. A 96 éves Lövell a The Times-nak nyilatkozva elmondta, hogy komoly aggodalomra adott okot a szovjetek lépése, mert „ha sikerrel járnak -és az amerikai Holdra szállás kudarcot vall - annak beláthatatlan politikai következményei lettek volna.”
Ekkor ugyanis még megvolt annak az esélye, hogy az oroszok gyorsabbak lesznek. Ráadásul amikor az Apollo-11 Hold modulja levált a Hold körül keringő parancsnoki egységről, a Tass szovjet hírügynökség bejelentette, hogy a szovjet holdszonda 10 mérföldnyire megközelítette a Hold felszínét.
Miközben a lázas űrverseny égi kísérőnk felszíne felett zajlott, Havanna kikötőjébe behajózott a térségben tartózkodó hét szovjet szállítóhajó, amelynek az amerikai sajtóban csak „Orosz munkacsoportként” emlegetett legénységét olyan szívélyesen üdvözölték a kubai elvtársak, hogy aznap estére egy olyan fogadásra voltak hivatalosak, amelyen maga Fidel Castro is megjelent volna. A propaganda célból nyilvánvalóan jól előkészített fogadás azonban elmaradt. Az Apollo-11 hamarabb érte el a felszínt, és Neil Armstrong lába már 10 órával korábban ott hagyta lábnyomát a Hold porában, amikor a Luna-15 fékező rakétái bekapcsolódtak. De a szovjeteket még így is elhagyta a szerencse. 3 kilométeres magasságban a süllyedő Luna-15-el elveszítették a kapcsolatot, így az nem sokkal később, 1000 kilométernyire az Apollo-11 leszállási helyétől, vélhetően a Maré Crisium térségében a Hold felszínébe csapódott. Hogy voltak-e rajta valóban űrhajósok senki nem tudja, miként azt sem, hogy pontosan hol
csapódott a Hold felszínébe. Ezért nem szerepel a Luna-15 például a Google Moon adatbázisában.
Egy nemrégiben nyilvánosságra került fotósorozat szerint azonban a Luna-15, valóban egy holdkomp volt, amely három szovjet űrhajóst juttatott a Hold felszínére. A három űrhajós közül ketten a becsapódást követően szörnyethaltak, harmadik társuk azonban vélhetően még addig kitartott, amíg az oxigénkészlete elegendőnek bizonyult. Hogy a felvételeket ki készítette, és azok miként jutottak vissza a Földre, arról nem szól a fáma, de az Apollo-11 és a Luna-15 „vérre” menő küzdelme mindettől függetlenül is figyelemre méltó.

 titkokbirodalma.blogspot.hu

Vámpírok

 A vámpír kifejezés egy nagyon összetett és sokrétű fogalmat takar.

A köztudatban a 'vámpír' szó főként egy misztikus, vérivó, emberforma lényt takar, ám hiba lenne ennyire szűk látókörűen vizsgálni a témát.

„Vámpirizmus”nak azt nevezzük, amikor egy adott lény más lényektől nyer valamilyen formában energiát. Ez lehet nyers, rögtön hasznosítható energia, közvetlen az energiaforrásból, ekkor energia-vámpírizmusról van szó. Lehet a vér, mint életesszencia a tárgya, ez diabolikus vámpírizmus, amit értelmezhetünk egyfajta kannibalizmusként. Vámpirizmus alatt leggyakoribban a vérivással kapcsolatos vámpirizmust értik.

Maga a vámpír (upier, upyr; vukodalak-brucola; morturi masticantes) szó (szláv eredetű; jelentése vérivó) viszonylag rövid múltra vezethető vissza, azonban évezredekre visszamenőleg szerepel majdnem minden kultúrában olyan tevékenység, amit ma a vámpír fogalomkörrel azonosíthatunk. Egyiptomban voltak vérivó istenek és istennők, szörnyek, akik embervéren éltek, és emberi áldozatokat követeltek meg. Az ókori Görögök is ismertek ilyen emberszerű démonokat, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett; ugyanígy nevezték őket lamia vagy brukolakhosz néven is. Az ajtón kopogtató vámpír hiedelme is tőlük ered a mítosz szerint, ezért szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitottak ajtót.

A régi Asszíriában az az ember, akit a halála után felelőtlenül nem temettek el rendesen, halála után vérszívóként "élt" tovább.

A vámpírizmusnak az eredete egészen régi korokra nyúlik vissza, pontos információk nincsenek sem hozzávetőleges időpontról, sem forráskultúráról. Konkrétan a vámpír szó, és a hozzá kapcsolódó hiedelemvilág csak legfeljebb a középkorig nyúlik vissza. Korábbi formáit másként nevezték. Nincs egyetlen körülhatárolható eredet, bár sokat kutatják megszállottan több száz éve. Azt viszont tudjuk, hogy 1732-től vizsgálják orvosi és tudományos szempontból is a kérdést. 1755-től be is tiltják a vámpírizmussal kapcsolatos mindennemű dolgot, és 1786-ban porolják le hivatalosan a témát. Korábban vérivóknak, vérivó vagy emberevő démonoknak, szellemeknek, boszorkányoknak, lidérceknek, stb. nevezték őket. Formájuk besorolástól tekintve lehetett többféle is, és alakváltoztató képességük is bonyolítja a dolgot.

A démonikus vérszívók, hasonlóan a lidércekhez, alakváltókhoz alapvetően nem emberi formájúak. (ld.: démon, lidérc, alakváltó)

A szellemek és boszorkányok, akikhez vérivást kötnek, már szinte kivétel nélkül humanoid formájúak, vagy általánosságban mondhatjuk, hogy főként emberi alakban vannak (elsődleges forma), de szinte kivétel nélkül tudnak alakot váltani.

Az állati vámpírizmus tekintetében is homály fedi a történelem majdnem egészét, noha utalások találhatók több ezer éves leleteken is. Tény azonban, hogy a Vámpírnak nevezett denevérfaj ártalmatlan, mert nem fogyaszt vért, ellentétben apró testvérével, a Vérszopó denevérrel, ami kifejezetten vérrel való táplálkozásra specializálódott. Mivel azonban élőhelye, előfordulási helye, valamint az írott történelmi anyagok összevetése jelentősen lekorlátozza az ezek által kelthetett hiedelemvilágot, így az a legvalószínűbb, hogy egymástól függetlenül alakult ki, vagyis egynél több, egymástól független bölcső lehet a nagy egész forrása. A ragadozó ösztönű állatok bevonása a vámpír-mitológiába érthető, hiszen bárki láthatott vért nyalogató macskát, kutyát, oroszlánt, vagy más fenevadat. Annál érdekesebb azonban, hogy hogyan vonhattak be olyan állatokat, mint a ló, a tehén, és más, alapvetően növényevő állatok. A legvalószínűbb, hogy onnan eredhet, hogy ezek az állatok élve szülőkként, tisztára nyalják véres utódaikat, és elfogyasztják a magzatburkot, valamint a placentát is. Ma már tudjuk, hogy ez teljesen normális folyamat, így biztosítja az anyaállat a borja szagtalanságát a ragadozókkal szemben, az elfogyasztott burok és placenta segít az anyaállat terhesség és szülés miatt fellépő fehérjeszükségletének kielégítésében, sok esetben pedig az elfogyasztott placenta anyagai indítják be, vagy fokozzák a tejtermelést. Ugyanígy bizonytalan, hogy miért fogyasztják el néha a halva született, vagy esetenként az élő utódaikat is, és hogy az utódok miért ölik meg és fogyasztják el gyengébb társaikat, vagy anyjuk miért eteti meg velük ezeket. Itt is csak találgatni lehet: rivalizálás, fehérjeszükséglet, esetleg tudja az anyaállat, hogy életképtelen a még élő utód, vagy tudja, hogy nem tudná megfelelően táplálni. A válasz sokféle lehet, és nem kizárólagos.

Nem hálás feladat olyan témát boncolgatni, amiben elnevezések és skatulyák, nézőpontok közötti különbségekről van szó, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a vámpírizmus majdnem minden kultúrában jelen van. És ha más alapelveket vallunk is, attól még ugyanazon ismeretlent próbáljuk jobban megérteni, próbáljuk magunkat felvértezni ellene. Azonban az igazság az, hogy ahogyan az átlagos emberi kultúra változik, fejlődik, átalakul, úgy a vámpírok és más képzelt, vagy valós lények világa is párhuzamosan ugyanezt teszi. Ezt lehet egyfajta evolúciónak is tekinteni.

A vámpír, a vérszívó, a vérivó lény motívuma azonban olyan eleme az emberiség mondáinak, hogy a földön élő valamennyi nép kultúrájában megtalálható, kivétel nélkül. Valamiképpen mind a dél-amerikai indiánokban mind a szibériai pusztaságok lakóiban (és folytathatnánk a sort) felmerült az emberből élő, táplálkozó és mégis; maga is közel emberi lény alakja. Ennek oka lehet egyrészt Jung magyarázata, miszerint ez az emberiség kollektív tudattalanjából származó kép, vagy azonosíthatjuk őket a porfíria és pellagra nevű betegségek vámpírikus jegyeket mutató tünetcsoportjával is.

A vámpír alakja erősen összekötődik a vér motívumával, tekintve, hogy a vámpír (már) halott és fél-létének fenntartásához vérre, ergo életre van szüksége az életben maradáshoz. A kereszténység felbukkanásával a vámpír alakja még szorosabban összekötődött az ördöggel és a gonosszal és a népi motívumokba bekerült elűzésének keresztényi jellege is.

Vámpírizmussal részben vagy egészben a Bibliában is találkozhatunk. Ebből is merítették azt az ötletet, hogy az első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt, Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá.[1]

Ez már a kiszínezett változata annak, hogy a Bibliában (mint más vallások írásos emlékeiben is) ténylegesen megjelenik több helyen is a vér elfogyasztásának motívuma, azonban a Biblia és a hozzá hasonlók sokféleképpen értelmezhetőek.

Az (európai) népi kultúrában a vámpír (szláv kifejezés; jelentése vérivó) rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás. Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpirizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik.

A vámpírok gyakori szereplők a horror- és fantasy- irodalomban és filmekben.

A néprajzban és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik. Az a tény, hogy rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz, azt is takarhatja, hogy ez egyfajta szexuális aktus, hiszen a nyak a legtöbb ember számára erogén zóna. Emellett logikus is, hiszen ez a test egyik legkönnyebben hozzáférhető része, (ahol nagyobb ér/artéria található) tekintve, hogy többnyire fedetlen. Bizonyos területeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus tekinthető a kannibalizmus egyik formájának.

A vámpír fogalmi köre azonban nem szűkíthető le csak vérivásra.

Létezik energia-vámpírizmus is, amikor az energiacsere (lényegében a társadalmi érintkezés) révén az érintkezés egy vagy több résztvevőjét "energetikai károsodás" éri. Az "igazi" energia vámpír egy eredendően lényegesen gyengébb ember. Mivel energiahiányban szenved, abban reménykedik, hogy az adott emberrel/emberekkel való energiakapcsolat oldja meg energiahiányát. Tudományosan alátámasztott tény, hogy az emberi testnek energia-mezője (aura) van. Ez lehet a test melege (bio mezőjének infravörös tartománya). Továbbá a testben léteznek úgynevezett energiapályák (meridiánok), amiknek az elektromos paraméterei különböző műszerekkel kimutathatóak (kardiogram/szívelektromosság mérő; enkefalogram/agyi elektromosság mérő), valamint ezen felül van egy mágneses tér is, amely a bio mező (aura) egyik alkotó eleme. Mindenkinek van saját biomezője. Az aura az egyfajta biomező, amelyet akár a test energetikai "ruhájának" is lehetne nevezni. Az aura szerkezete nem egynemű, hanem több rétegből áll. Ez a bioenergia tiszta energia, az életenergia, más néven, vitalitásenergia.

Az emberek közötti érintkezés bármilyen formája alapvetően nem csak információk, hanem különféle mértékben és módokon energiák cseréje is, amelynek nagy része tudományos alátámasztható. Mivel a társadalmi érintkezés során folyamatos és kölcsönös az energia-csere, ezért mindenki kicsit energia-vámpírnak mondható. Azonban ténylegesen energia-vámpírnak csak azokat nevezzük, akik részben vagy egészben képtelenek saját energiát előállítani, ezért akarva/akaratlanul megterhelő, káros mennyiségben vonják el környezetüktől azt.

A „szakértők” szerint kétféle típusa van az energia-vámpíroknak: aktív és passzív, "napos" és "holdas" típusoknak nevezik őket. Az aktív, a napos folyamatosan vitát, veszekedést provokál; a passzív, a holdas folyamatosan panaszkodik, lerázhatatlanul ontja a kellemetlen negatív érzéseket "áldozataiba", miközben helyüket annak pozitív energiáival tölti fel.

A klasszikus értelemben vett vérszívó vámpír

A klasszikus variáció szerint a vámpírok sírjukból kikelt holtak, bőrük sápadt, nagy szemfogaik vannak, sok esetben csúnya, gyakorlatilag gondolkozni képtelen, járkáló élőhalottak (zombik), de többségében földöntúli szépséggel, csáberővel felruházott emberszerű alakok. Olyan éjszakai lények, akik nem mehetnek ki a fényre, az éjszaka leple alatt tevékenykednek, és vagy csak úgy mehetnek be egy házban, ha bekopognak és behívják őket (ld.: a Görög mitológiában), vagy a különleges képességeikkel képesek akárhová bejutni, bár megszentelt földre (templomok, kápolnák) többnyire nem. Koporsókban alszanak, félnek a napfénytől, a feszülettől, fokhagymától és a szentelt víztől, legyőzésükhöz karót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket és el kell égetni őket. Kilétükkel többnyire tisztában van a környezetük, de rettegnek tőlük, ezért tehetetlenül tűrik jelenlétüket. Ilyen történetekben általában valamilyen vidéki kastélyban élő, halhatatlan (hiszen már egyszer meghaltak) várurakról van szó (ld.: Nosferatu; Vlad Tepes/Drakula-históriakör; Báthory-legenda), akik képesek befolyásolni mások akaratát, hipnotizálni az embereket, ha úgy tetszik. Általában emberfeletti képességeik vannak: erő, alakváltás, köddé válás, repülés, az állatok és más lények feletti uralom. Áldozatuk a harapásuktól többnyire maga is vámpírrá válik, kikelve sírjából, ahova azért temetik, mert előbb belehal a harapásba. Néhol ehhez előbb teljesen ki kell szívniuk áldozatuk vérét, és megint máshol inniuk kell a vámpír véréből is. Van, hogy áldozatukat egy-egy vérszívás alkalmával nem ölik meg, hanem visszajárnak hozzá egyfajta síron túli szeretőként.

Más nyelvekben

Az a téves elképzelés, miszerint a vámpír szó és kifejezés magyar eredetű, valamint hogy a vámpír része a magyar hiedelemvilágnak, alapvetően Vlad Tepes erdélyi várúr, a Drakula-történetek ihletőjének, valamint Lugosi Béla filmszínész 1931-es Drakula című filmben nyújtott világhírű alakításának köszönhető. Valójában a magyar hiedelemvilágnak csak újabban képezi részét a vámpír-mítosz. Ezt támasztja alá a két kiváló néprajzkutató, Szendrey Zsigmond és fia, Szendrely Ákos Magyar néphit és népszokás lexikon című, kéziratban fennmaradt munkája, mely a második világháború végéig feltárt anyag összefoglalása. Eszerint a magyar néphitben a sírból csak a dolgavégezetlen elhunyt jár vissza, őt hazajáró, bolygó, bujdosó, kísértő léleknek nevezik. Az ilyen lélek a vámpír-babonával ellentétben nem issza az élők vérét, általában csak zajt csap, és szokás szentelt vízzel, imával és különféle praktikákkal megbékéltetni, elűzni. A magyar hiedelemvilág egyetlen vámpíri jegyeket mutató eleme a segítőszellemként, lidércként, lúdvércként és még sok más néven illetett alak, akit Hódmezővásárhelyen és környékén a szolgálataiért cserébe a gazdájának a saját vérével kell itatnia. Abban azonban minden vidéken egyetértés volt: akinek "piritusa"/lidérce van, az az ördöggel cimborál, vagyis eladta a lelkét az ördögnek. A magyar hiedelemvilág a határokon keresztül vette át a vámpírokról szóló mítoszokat az 1700-as évek vége, az 1800-as évek elején és csak jóval később, az 1900-as évek közepe-vége táján olvasztotta be saját babonái közé.

A vámpír szó szláv eredetű, hogy pontosak legyünk szerbhorvát. Ez a szó az upir. Bár egyes források szerint e szó a görög netopir-ből származik, más források pedig a török uber, azaz boszorkány szóból származtatják. (Látható, hogy a szó eredete máig nem tisztázott teljesen a szakirodalomban.) Az upir szó elterjedt a szláv nyelvekben, így lett a bolgár váper, lepir, a cseh upír a lengyel upior és a kárpát-ukrán opiri, upiri.

A román nyelvű vámpírszavak nem tartalmazzák az upir szótőt: strigoi, moroi, priculici, naluca, duh, aratere, stafie. A strigoi éji urat, éjurat jelent Erdélyben, s mint olyan ez felel meg legjobban a vámpírnak. A moroi Magyarországon is elterjedt, mint mora/nora bár ezt inkább szlovák szomszédainktól vettük át. A nora a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye. „Nyomó” démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberből lett; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemőből, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelő holttest. Kapcsolatai – mint Barna Gábor (1981) összefoglalta – a közép-európai szláv népcsoportok fent említett mora alakjai, valamint a szerbhorvát vámpír felé mutatnak.

Az upir először 1047-ben tűnik fel először egy iratban, mely úgy hivatkozik egy orosz hercegre, mint "Upir Lichy", azaz gonosz vámpír. A szó ezután elterjedt a nyugati nyelvekben, mint vampyr, vampire, wampyr. A módosulás valószínűleg a szó elejének furcsa ejtéséből ered. A vámpír szó elterjedése nyugaton 1725-1734-re tehető oka, hogy 1725-től, illetve 1732-től kezdve Európa tudományos világa a magyarországi – helyesebben szerb határőrvidéki – vámpíresetek hatása alatt állott. (A gradiska-kisolovai “Plogojovitz”-eset ahol is 1725-ben egy vámpír több embert megölt és megkínzott, a másik esetben, 1732-ben, pedig 22 vámpírt állítottak elő). Ugyanebben az évben heves nemzetközi tudományos vita bontakozott ki az – elsősorban német – orvosok között a vámpírizmussal kapcsolatos eseményekről, jelenségekről. Ennek az eseménynek hatása, valószínűleg, a vámpír szó elterjedése a nyugati nyelvekben. A magyar nyelvbe pedig pont, hogy német közvetítéssel került át. Magyarországon a 18. században több vámpírpert is tartottak, amik nagy port vertek fel a nyugati közéletben. 1748-ban megjelenik az első modern vámpírköltemény Der Vampir címmel.

Az első magyar nyelvemlék a vámpírokról 1794-ből miszerint: „Vampierok…az eleven embereknek véreket szopták” (NytudÉrt. 71. sz. 83). Bár Tessedik Sámuel írja a vámpírokról már 1786-ban: "Régen úgy tartották, hogy a sírbul fel-fel támadtak és az eleven embereknek véreket szopták." 1799-ben már, mint Vampir, Vámpir (Fábián J.: Term. Hist. 408: Nsz.) szerepel. Jókai használta a szót 1872-ben, a mai alakjában, mint vámpír. A vamp kifejezés először 1882-ben tűnik föl „démoni nő; vamp”

A boszorkányperek Magyarországot sem kerülték el, szomorú emléküket pedig ma is őrzi egy különös sziget.

 A szegedi Boszorkánysziget a város szívében elterülő, sűrűn benőtt, buja ártéri erdő. Neve már csak azért is különleges, mert tulajdonképpen félszigetről van szó, és nincs is semmiféle bizonyíték rá, hogy valaha is sziget lett volna. A boszorkány név magyarázata azonban a magyar történelem egyik legsötétebb idejéből származik, amitől a városba látogatóknak még ma is borsódzik a hátuk.

Kegyetlen kínzások és kivégzések

A Magyarországon lezajlott 124 boszorkánypernek több mint a felét Szegeden folytatták le, és itt, egészen pontosan a mai Boszorkánysziget területén került sor hazánk történetének legtöbb áldozatot követelő kivégzésére. 1728. július 23-án a hóhér három máglyát rakott a Tisza partján, melyen végül hat testileg és lelkileg meggyötört férfit és hat szintén súlyosan megkínzott nőt égettek meg elevenen.Boszorkánysággal általában kuruzslókat vagy a gyógyító füveket ismerőket vádolták meg, de a hisztéria idején már bárki áldozat lehetett, akit egy rosszakarója feljelentett. Így kerülhetett a máglyára azon az estén a város leggazdagabb polgára és egykori bírája, a 82 esztendős Rózsa Dániel, de vele együtt halt tűzhalált az őt vádoló bábaasszony, Kökényné Nagy Anna is.

Ma már csak történelem

A csaknem háromszáz éves vérfagyasztó történetet minden szegedi ismeri, de számukra a Boszorkánysziget ma már az aktív pihenés helyszíne. A közeli kollégiumból rengeteg főiskolás jár ki ide, és a városban lakók is szívesen jönnek kocogni, kutyát sétáltatni, csónakázni, horgászni vagy egyszerűen csak romantikázni a sűrűn növő lombok közé.

Az évente megrendezésre kerülő Halászlé Fesztivál helyszínei között is mindig megtalálható a Boszorkánysziget, a Maros-torkolatig tartó nyolc kilométeres távot pedig tíz éve ugyanazzal a céllal teszik meg a vállalkozó szellemű vitorlázók: hogy megdöntsék a korábbi évek rekordidejét. Éjszakára azonban a sziget mindig kiürül.

Bár nappal az erdő otthont ad a nyüzsgő kulturális életnek, miután a sötét leereszkedik, a sűrűjéből hallatszó különös, vérfagyasztó hangok és neszek elijesztik az idelátogatókat.

 titkokbirodalma.blogspot.hu/

Hátborzongató és rejtélyes helyek Magyarországon

Kegyetlen gyilkosságok helyszínei, kísértet járta, elhagyott épületek, letűnt korok omladozó emlékei. Bizony, Magyarországon is bőven akadnak olyan látnivalók, amelyek láttán garantáltan feláll a hátunkon a szőr.

 Kripta Villa, Fonyód

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat